KERESÉS
Válaszok az élet nagy kérdéseire
KERESÉS
Írta: Marcia Montenegro
Szellemi vezetők, meditáció, asztrológia, természetfölötti dolgok, médiumi képességek kifejlesztése, imádkozás a gurukhoz, asztrális utazás, számmisztika, Tarot kártya. Kapcsolatba lépés a halottakkal, időtöltés boszorkányokkal, szufikkal vagy Muktananda, Rajneesh, Sai Baba, Maharadzsi követőivel – ez és még sokkal több jellemezte lelki utazásom kezdeteit. De hogy jutottam erre az útra?
Egy agnosztikus apa és egy, puszátn a neveltetése miatt templomba járó anya mellett nőttem fel. Nekem és a testvéremnek templomba kellett járnunk, mert anya úgy gondolta, így helyes, bár ő nem mindig jött velünk. Mivel apa a külügynél dolgozott, sokat költöztünk, és ezért rengeteg gyülekezetbe jártunk külföldön és Amerikában, főleg Washington környékén. Elkezdtem komolyan venni a vallást. Középiskolában úgy gondoltam, hogy ha sok jót teszek, az tetszeni fog Istennek, és így a mennybe kerülök. De elgondolkoztatott, amikor más vallásokról olvastam, és olyanokkal találkoztam, akik másban hittek, mint én. Talán ez többről szól, mint ami nekem van – egy nagyrészt felszínes ismeret Istenről és Jézusról. Valami mélyebbre, megtapasztalhatóbbra vágytam. Úgy tűnt, a kereszténység nem más, mint sok-sok prédikáció, vasárnapi iskola és jó cselekedet. Milyen unalmas volt! Ennél többre vágytam.
Emellett középiskolásként sose tudtam beilleszkedni a környezetembe. Verseket írtam, egy alkoholistával éltem egy fedél alatt, és a családommal sehol sem telepedtünk le igazán. Mindez épp elég volt ahhoz, hogy mindig másnak, furcsának lássam magam a többiekhez képest. Lelki utazásom a középiskola végén kezdődött.
Ez az út a főiskolán folytatódott, ahol tapasztalatot szereztem a paranormális tevékenységek terén. Összebarátkoztam egy lánnyal, aki azt állította, hogy látja az emberek auráját. Spiritiszta találkozókon vettem részt, ahol magukat médiumnak valló papok üzeneteket hoztak a halottaktól. Ahogy egy napos floridai délutánon teljesen éberen, félig nyitott szemmel feküdtem az ágyamon, amikor úgy éreztem, lebegek. Kinyitottam a szemem, és megdöbbenve láttam meg a testemet magam alatt, ahogy a plafon közelében keringtem. Azt hittem, meghaltam. Az ijedtség azonnal, szinte fájdalmasan rántott vissza a testembe. Ez volt az első testenkívüli élményem. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi ez, vagy hogy egyáltalán van neve. Senkinek se beszéltem róla.
Lelki utazásom később azzal folytatódott, hogy elmentem egy asztrológushoz és más médiumokhoz. Rengeteget olvastam a természetfölötti élményekről, ahogy a hindu és buddhista hitről is. Emlékszem, minden reggel a Vedantáról (egy hindu szektáról) olvastam a munkahelyem éttermében. Kezdtem kapcsolatot látni az életem és a hindu tanok szerinti hét testi energiaközpont, a csakrák színei között. Ez és más élmények arra ösztönöztek, hogy belemerüljek a természetfölötti tevékenységek és keleti vallások csábító világába.
Az évek során egyre fokozottabban kutattam a paranormális képességeket. Asztrológiát tanultam, és letettem egy hét órás asztrológia vizsgát Atlantában, Georgia államban. A vizsgát a városi önkormányzat esernyője alatt egy asztrológusokból álló bizottság felügyelte, és maga a vizsga ahhoz volt szükséges, hogy hivatalosan is működhessek asztrológusként. Ezután elkezdtem hivatalosan is asztrológiával foglalkozni, később már tanítottam, nyilvános előadásokat tartottam, cikkeket írtam asztrológiai és New Age újságoknak, és az igazgatója lettem annak a bizottságnak, mely kiállította és értékelte a vizsgát.
Mégis, minden tudásom és tapasztalatom ellenére milyen válaszokra találtam? Mivel arra a hitre jutottam, hogy nem létezik gonoszság, csak tudatlanság, a különös kegyetlenséggel elkövetett tettek és gyilkosságok híre mindig igen kellemetlenül érintett. Bár hittem, hogy halálom után vissza fogok térni, mi lesz az előtt, és meddig fog tartani? Az általam leginkább ismert világvallások kevert üzeneteket közvetítettek. Volt, amelyik azt tanította, hogy valamilyen iskolaszerű helyre fogunk menni, majd kiválasztjuk a következő életünket. Mások szerint valahol megtisztul a lelkünk – hogy hogyan, arra nem adtak magyarázatot –, és ezután kiválasztják nekünk a következő életünk. De kicsoda? Ezt senki sem mondta meg. Csak bíznunk kellett a folyamatban.
És ott volt az a nyugtalanító tanítás, miszerint az, amire életem utolsó pillanatában éppen gondolok, egy ideig hatással lesz rám a halál után. Nehogy tartósan rossz dolgokra gondoljak! Nehogy félelmetes képekkel a fejemben aludjak el! Rettenetes volt ebbe belegondolni – de még ez a félelem is negatív gondolat volt! Folyton próbáltam elüldözni ezeket az aggályokat meditáció vagy kántálás segítségével.
Az egyik legmisztikusabb világvallásban kerestem a békét, a zen buddhizmusban. Olyan meditáció segítségével próbáltam meg „eltávolítani” magam a vágyaimtól, mely előhozta gondolataimat, félelmeimet vagy vágyaimat, és lehetővé tette, hogy ne reagáljak rájuk. Ezt a mentalitást a meditáción kívüli életre is alkalmazni kellett. Ez nagyon vonzó volt számomra, hiszen rengeteg érzelmi terhet és fájdalmat hordoztam magamban a múltam és a jelenem miatt. Azonban, bár ez az „eltávolodás” papíron jól hangzott, megvolt az ára is. Mesterkéltnek és természetellenesnek tűnt. Lehangoló és nyomasztó érzés volt látni a környezetem mögötti „ürességet”. Ha még komolyabban foglalkoztam volna ezekkel a gyakorlatokkal, talán fokozatosan közönyre válthattam volna természetes reakcióimat és érzéseimet. De emberi dolog érzések nélkül élni, és ítélet nélkül elfogadni minden gondolatot, tettet és indulatot?
Az az alapelv, hogy egyrészt legyek természetes és „holisztikus”, másrészt váljak meg a természetes reakcióimtól, ellentmondásosnak tűnt. Természetesen az ilyen típusú racionális érvelést ellenezték, sőt támadták. Az ellentmondásokat el lehetett és el kellett fogadni. Ha valaminek nincs értelme, annál jobb. A cél az volt, hogy felülemelkedjek racionális elmémen, mely csak akadály volt köztem és a megvilágosodás között.
Bár nem sikerült eljutnom az „eltávolodás” állapotához, belekapaszkodtam a zen paradox tanításaiba, zen meséket olvastam, és folytattam a meditációt. Észrevettem, hogy a kezdeti meditációk során érzett béke csökkent, ezért többet meditáltam, hogy újra eljussak ehhez a bizonytalan békéhez.
Azt is megtudtam a paranormális képességek kutatása során, hogy az okkultista és New Age gondolkozás alapja az, hogy nincs egyetlen jó válasz. Nincs egyetlen abszolút igazság, és nincs abszolút valóság. Az igazság a tapasztalataidon alapszik, ezért változhat, és személyről-személyre különbözhet. Ha a valóságnak több szintje van, és nincs egyetlen valóság, akkor biztosan sok egymásnak ellentmondó igazság és valóság létezik. Önmagában ez hihetetlenül érdekes gondolat volt, és ennek köszönhetően nyugodtan megbízhattam bármilyen nekem tetsző igazságban. De gyakorlati szinten milyen jelentősége van így a nehezen felfedezett igazságnak? Vagy honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán létezik ilyen? És ha nem létezik, mit számít, ki miben hisz? Ezek a tanítások csak még több kérdést ébresztettek bennem.
Megtudtam, hogy mi csak cseppek vagyunk a tengerben, és célunk, hogy rengeteg leélt élet után végül újra csatlakozzunk a kozmikus egységhez, melyet némelyek Istennek hívnak. Ez az isteni erő a mi eredetünk és végső rendeltetésünk. Vagyis a Kozmikus Egység magába nyeli majd az öntudatom, az emlékeim, a tehetségem és személyiségem. És én hol leszek? Nyugtalanító módon a válasz erre az, hogy megszűnök létezni. A halál elgondolkodtató, de kellemetlen témává vált számomra.
Úgy segíthetek a legtöbbet másoknak és maradhatok meg az utamon – hallottam és olvastam újra és újra –, ha formálom és szeretem önmagam. Bár mindenki a „szeretetről” beszélt, mint mindennek az alapjáról, úgy tűnt, az emberek arra használják ezt a szót, hogy igazolják a tetteiket. Ezért ha a férjed nem bizonyult valódi lelki társnak, az „igazi szeretet” lehetővé tette, hogy elhagyd, és találj valakit, akihez erősebb kötelék fűz. Hiszen ez a világegyetem „törvénye”: a szeretet törvénye. De ez a szeretet nincs meghatározva. Egyszerűen csak létezik, mint egy erő, mely áthatja az univerzumot. Nincs személyes szeretet, csak valamilyen energia, mely a Kozmikus Egységből árad, ennyi. Hogy tudna egy erőforrás törődni velem?
1990 tavasza környékén megmagyarázhatatlan kényszer vett rajtam erőt, hogy templomba menjek. Mivel eddigre már gyűlöltem a kereszténységet, a gyülekezeteket és magukat a keresztényeket, ez feldühített. Először semmibe vettem ezt a belső kényszert, később ellenálltam neki, majd – hosszú harc után – úgy döntöttem, engedek neki, hátha akkor szertefoszlik. Azzal magyaráztam az érzést, hogy az egyik előző életemben biztosan pap vagy szerzetes lehettem.
Atlanta belvárosában az istentisztelet első perceiben olyan erőteljesen söpört végig rajtam egy addig ismeretlen szeretet, hogy elsírtam magam. Tudtam, hogy ez a szeretet Istentől van, nem a zenétől, az emberektől vagy a helytől. Ez valódi szeretet volt. Egy alkoholista család gyermekeként sóvárogtam az ilyen szeretet után. A következő vasárnap visszamentem – nem azért, hogy még egyszer átéljem ezt az érzést, hanem hogy ott lehessek, ahol ez a szeretet magával ragadott.
Több hét múlva kezdtem tisztátalannak érezni az asztrológiát, bár a gyülekezetben senki nem mondott róla semmit. Csak annyit tudtam, hogy valamiképp elválasztott engem a szeretet Istenétől. Az volt a benyomásom, hogy Isten nem szereti az asztrológiát, és azt akarja, hogy hagyjak fel vele. Adjam fel az életművem? Adjam fel a személyazonosságom és a célom? A fiamon kívül semmi sem volt olyan fontos számomra, mint az asztrológia. De éreztem, hogy nincs választásom. Nyilvánvaló volt számomra, hogy Istennek nem tetszik az asztrológia. Bár nem is hittem tettem értelmében, a késő ’90-es években úgy döntöttem, lemondok az asztrológiáról. Akkoriban a tantervi bizottság elnöke voltam, emellett az asztrológiai társaságban több más bizottság tagja, és a tervek szerint én tanítottam volna a soron következő csoportot. Találnom kellett másik tanárt. El kellett mondanom a kérdezősködő ügyfeleknek, hogy már nem foglalkozom asztrológiával.
És most mi legyen? Gondoltam, jó lenne olvasni a Bibliát. Máté evangéliumával kezdtem, az Újszövetség első könyvével. Ahogy olvastam, valami tisztával kerültem kapcsolatba, de nem tudtam, mi az. Bár fiatalabb koromban is olvastam a Bibliát, ezúttal más volt. Úgy éreztem, kívül-belül megtisztít, ahogy befogadom.
Ez a Jézus lenyűgözött engem. Mintha először hallottam volna róla. Az egyik este karácsony előtt Máté evangéliumának 8. fejezetét olvasva ráébredtem, kicsoda valójában Jézus. Mikor hajóba szállt tanítványaival, szörnyű vihar támadt. A tanítványok rettegtek és felébresztették Jézust, attól félve, hogy meg fognak halni. Jézus azonnal lecsendesítette a vihart! Hogyan? Ez nem hasonlított más természetfölötti tevékenységekre. Nem képzelt el csendes vizeket, és nem varázsolt. Ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és azok engedelmeskedtek neki. Ez azt jelentette, hogy hatalma van a természet fölött.
Minden múltbeli cselekedetem elválasztott Istentől. Az egész életemet a saját akaratomnak megfelelően éltem, megtagadtam és elutasítottam Istent és az ő Igéjét. Ráébredtem, hogy csak Jézuson, az engem végtelenül és feltétel nélkül szerető, értem szenvedést vállaló Isten-emberen keresztül részesülhetek bűnbocsánatban és békülhetek ki Istennel. Tudtam, hogy Jézus a Megváltó, Isten Fia, és a Fiú Isten személyében. Először értettem meg, miért halt meg Jézus a kereszten.
Az ágyamon ülve azokban a Biblia előtt töltött percekben már tudtam, hogy az igazság és minden kérdésemre a válasz egy és ugyanaz: Jézus Krisztus. Milyen egyszerű, mégis csodálatos igazság! Ezért átadtam magam Krisztusnak, és tudtam, hogy onnantól kezdve hozzá tartozom. Jóval később tudtam meg, hogy 1990-ben a munkahelyemen többen rendszeresen imádkoztak értem a gyülekezetükben.
Jézus más volt, mint addig tanulmányozott „mestereim”. Valóságosabb volt, mint a szellemi vezetők, a megvilágosult mesterek, a felsőbb énünk – mindezek a megfoghatatlan, bizonytalan dolgok, melyek semmi bizonyítékot nem adtak létezésükről -, mert ő emberi testben jött el a Földre, és éhezett, szomjazott, voltak fájdalmai és bánatai. Nem rekesztette ki a tisztátalan és megvetett életűeket, hanem közösséget vállalt a kitaszítottakkal, a prostituáltakkal és a gyűlölt vámszedőkkel, bár ő maga bűntelen maradt. Minden tekintetben valóságos és hiteles személy volt. Bár teljesen ember volt, egyben ő volt a testté lett Isten, természetében egyenlő Istennel, de mellőzte dicsőségét (nem isteni mivoltát), hogy a szenvedők közt lehessen. Jézus Krisztus önként vállalta a kínzást, életét adta, és gyötrelmes halált halt, hogy megfizesse bűneink árát. Testben feltámadt a harmadik napon, legyőzve a halált, hogy nekünk örök életünk lehessen Istennel. Nincs olyan varázsló, vagy lelki tanító, vagy Buddha, vagy sámán, vagy boszorkány, vagy médium, aki legyőzte volna a halált. Mind ott fekszenek jéghideg sírjukban. De Jézusnak hatalma van a halál felett, és ma is él.
Lelkileg én is el voltam temetve a buddhákkal, varázslókkal és bölcselkedőkkel, akik elutasították Jézus igazságát. A bonyolult és zavaros tanulmányok, melyek annyira elbűvöltek; a megszámlálhatatlan rétegű igazságok és valóságok, melyeket kutattam; a folyamatos törekvés a fejlődésre, a természetfölötti élmények, az ember alapvető jóságába vetett kényszeres hit – mindez csupán útvesztő, lelki csapda volt. Az igazságot egy gyermek is megértheti, mert az igazság egy Személy. Jézus nem tanította az utat, és nem azt mondta, hogy talált egy jó utat. Azt mondta, Ő az Út – nem egy út, hanem AZ Út.
Mi a legnagyobb különbség korábbi életem és Krisztusnak átadott életem között? Könnyebb lett például az életem? Egyáltalán nem. A legnagyobb különbség, hogy lelkileg megelégedtem. Bőven van még mit tanulnom és van miben növekednem, de mindezek Krisztusból, az alapból erednek, nem egy tőle független kutatás folyamatából. A kutatás véget ért, a belső szomjúság és éhség megelégíttetett.
„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” János 14,6
„…de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” János 14,4
„Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” János 6,35
„Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Máté 28,18
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jel 3,20
Sokan keresnek médiumi képességeket vagy természetfölötti élményeket a személyes és lelki megelégedésért. Isten ezt a megelégedést a vele való kapcsolatban adja meg. Ha többet szeretnél tudni erről, kérlek, olvasd el a Isten személyes megismerése című cikket.
| ► | Hogyan lehet megismerni Istent… |
| ► | Van egy kérdésem vagy megjegyzésem… |
