KERESÉS
Válaszok az élet nagy kérdéseire
KERESÉS
írta: Steve Sawyer
A legenda szerint egyszer egy haditengerészeti hajó sűrű ködbe került Maine partjainál. Az éjszaka közepén az egyik tengerészgyalogos fényt pillantott meg, amely egyre közeledett. Azonnal riasztotta a kapitányt: "Egy fény van a távolban, egyenesen felénk tart, mit tegyünk?" A kapitány azt válaszolta neki, hogy villantson morzejeleket a másik hajónak, és utasítsa, hogy változtasson irányt. A másik fél azonnal visszajelzett: "Ti változtassatok irányt!" A kapitány ismét utasította a tengerészkadétot, hogy parancsolja meg a szembejövő hajónak, azonnal térjen ki az útból. A válasz ismét az volt, hogy "Nem, nektek kell irányt változtatni." A tengerészkadét tett még egy utolsó próbálkozást, ezúttal hangosbemondót adott a kapitánynak, aki a következőt üzente a másik hajó személyzetének: "Itt az amerikai haditengerészet csatahajójának kapitánya beszél, felszólítjuk, hogy azonnal változtassa meg az irányát!"A válasz így hangzott: "Ezt önöknek kell megtenni. Ez ugyanis egy világítótorony."
Ez a történet jól szemlélteti, hogy mi emberek hogyan szoktunk bánni a fájdalommal és a szenvedéssel a frusztrációinkkal, az olyan dolgokkal, amelyek nem a mi akaratunk szerint történnek. Mindig azt szeretnénk, hogy a körülöttünk lévő körülmények változtassanak irányt. Ahelyett, hogy mi magunk változnánk meg, hogy megfeleljünk a körülményeknek. Az én életem tökéletes példa erre.
Hemofíliával születtem, egy olyan vérbetegséggel, amely miatt a csontjaim és az ízületeim minden ok nélkül begyulladnak. A hemofíliát olyan fehérjével kezelik, amelyet más emberek véréből nyernek ki. Valamikor 1980 és 1983 között az egyik donor, aki az én véradói csoportomban volt, megfertőződött a HIV-vírussal. Így az összes gyógyszer, amit attól a csoporttól kaptam (valószínűleg több száz), HIV-vírussal volt fertőzött. Később ugyanígy elkaptam a hepatitis C-t is.
Persze csak évekkel később, másodikos gimnazista koromban tudtam meg, hogy HIV-pozitív vagyok. Az első reakcióm az volt, hogy egyszerűen letagadtam, hogy beteg lennék. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is létezne ez a kór. Ez a viselkedés elég gyakori, amikor olyasmivel szembesülünk, amit nem tudunk kezelni. A HIV nem fájt úgy, mint a hemofília. A hemofíliánál, amikor az ízületek és az izmok megduzzadnak, az nagyon-nagyon fájdalmas. De a HIV-nek nem voltak külső tünetei. Nem igazán lehetett észrevenni, így könnyű volt úgy tenni, mintha nem is létezne. A szüleim is így birkóztak meg vele: "Jól nézel ki, nem tűnsz betegnek, akkor biztosan rendben vagy." –folyton ezt mondogatták.
A tagadás remek példája Monty Python 1975-ben forgatott „Gyalog galopp” című filmje. Az egyik jelenetben Artúr király egy erdőn trappol keresztül, ahol egy fekete páncélt viselő lovaggal találkozik. A lovag elállja az útját, Artúr király pedig rájön, hogy nem tud továbbmenni, hacsak párbajban le nem győzi ezt a lovagot. Ádáz csata következik, melynek végén Artúr levágja a fekete lovag egyik karját. Ezután hüvelyébe dugja a kardját, meghajol, majd távozni akar, de a lovag rákiált: "Nem mehetsz!". Erre Artúr király azt mondja: "De hát levágtam a karodat!" A lovag ránéz, és így felel: "Nem, nem tetted!". Erre Artúr király a földre mutat: "Ott van a karod!". Mire a lovag: "Ez csak egy húsdarab." Artúr királyban tudatosul, hogy ennél is súlyosabban meg kell csonkítania ezt a fickót, hogy tovább mehessen. Így a csata folytatódik, míg végül Artúr minden végtagot levág a lovag testéről, így a lovagból csak egy földön fekvő csonk marad. Ahogy Artúr király elvonul, a háttérből hallani lehet, amint a lovag ezt kiabálja: "Gyere vissza te gyáva nyúl, vagy leharapom a lábaidat!".
Nos, mondanom sem kell, a lovag a tagadás állapotában volt. Nem tudott szembenézni a ténnyel, hogy elveszítette a harcot. És bár ez egy humoros példája a tagadásnak, a tagadás veszélyei nagyon is valósak. Ha én például továbbra is tagadtam volna a tényt, hogy HIV-pozitív vagyok, lehet, hogy nem tettem volna meg a megfelelő óvintézkedéseket az ujjaimon lévő apró karcolásokkal, vagy hasonló dolgokkal kapcsolatban. Így súlyosan megfertőzhettem volna, vagy akár meg is ölhettem volna valakit. De az ember saját magára nézve is hatalmas, és igen fájdalmas veszélyeket tartogat, ha letagad valamit. Ha valamit sokáig a szőnyeg alá söpörsz, és megpróbálsz úgy tenni, mintha nem lenne ott, akkor egyre csak gyűlik és gyűlik. A végén pedig kihullanak a csontvázak a szekrényből.
Nagyjából három évig tudtam tagadni, hogy HIV-pozitív vagyok. A középiskola utolsó évében azonban nagyon beteg lettem. Az AIDS tünetei menthetetlenül utolértek. A T-sejtek azok a fehérvérsejtek, amelyek a fertőzések ellen küzdenek, és a T-sejtek száma a szervezetedben megmutatja, hogy HIV-pozitív vagy-e, illetve, hogy AIDS-es vagy-e, vagy sem. Ha a T-sejtjeid száma 200 alá csökken, akkor AIDS-es vagy. Az én T-sejtjeim száma ekkor 213 volt, és egyre csökkent. Nagyon-nagyon gyenge és sápadt voltam, és szinte semmilyen étel nem maradt meg bennem. Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha az AIDS-fertőzésem nem létezne nagyon is valóságossá vált.
A tagadás nem volt opció többé, így új módot kellett találnom arra, hogy feldolgozzam mindazt, amin keresztülmegyek. Az új stratégia az lett, hogy másokat hibáztattam a történtekért. Úgy gondoltam, jobban érezném magam, ha valaki idejönne hozzám, és azt mondaná: "Steven, ez az én hibám, sajnálom." Eleinte a homoszexuális közösségre akartam fogni az egészet, végül is ők az AIDS legfőbb terjesztői. Könnyű kibúvó. De miután végiggondoltam a dolgot, rájöttem, hogy elég buta dolog egy egész embercsoportot hibáztatni egy egyéni problémáért. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább Istent teszem felelőssé. Nos, akkoriban nem igazán hittem még Istenben, de úgy gondoltam, hogy ha valaki irányítja a dolgokat, az csakis Isten lehet. Ettől kezdve tehát Istent tartottam bűnösnek.
Ha van kire összpontosítanod a felgyülemlett fájdalmadat, az haraggá változik. Végül pedig indulat lesz belőle. Ezután minden helyzetre agresszívan reagáltam. Ha valaki mondott valamit, ami csak egy picit is bosszantott, azonnal robbantam. Ököllel ütöttem a falat. Szétvertem a szobám berendezését. Ilyesmiket csináltam.
De egy idő után rájöttem, hogy a düh elhomályosítja az elmémet, és megakadályozza, hogy racionálisan reagáljak. Ami még rosszabb, hogy közben megsebzem azokat is, akiket szeretek. Sokkal jobb módja a fájdalom feldolgozásának, ha sírok, mert az nem bánt senkit, és nagyon-nagyon jó érzés.
Egyszer aztán eljutottam a mélypontra. Csak ültem a szobámban, nagyon betegnek éreztem magam, rengeteget fogytam. Ordítottam, szidtam Istent, vertem a fejem a falba. Ekkor kinyílt az ajtó és apám lépett be rajta. Becsukta maga mögött az ajtót. Apám gyógyulófélben lévő alkoholista volt. Az Anonim Alkoholisták csoportjába járt, ahol megismerte Istent. Rám nézett, és ennyit mondott: "Steve, én sajnos nem tudok segíteni rajtad. Az orvosok sem tudnak segíteni. Anyukád sem tud segíteni. Te sem tudsz segíteni magadon. Az egyetlen, aki segíthet rajtad, az Isten." Majd kisétált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
Éppen akkor fejeztem be a káromkodást, Isten dühödt szidalmazását, ezért aztán eszembe sem jutott, hogy pont Isten lenne az, akitől segítséget kérjek. De hirtelen rádöbbentem, hogy nincs más választásom... Térdre estem, és könnyeimen keresztül ezt mondtam: "Rendben, Istenem, ha tényleg létezel, segíts nekem, és megígérem, hogy ezentúl nem bántalak többé." Pár héttel később visszanyertem az összes súlyomat, a T-sejtjeim száma pedig 365-re ugrott fel, ami igen jó értéknek számít. Ismét jól éreztem magam. Sőt, nagyszerűen éreztem magam... csak úgy. Ezt gondoltam: "Oké, köszönöm Istenem. Ez szép volt. Viszlát betegség."
Leérettségiztem, majd jelentkeztem a főiskolára. Ahogy a felvételi vizsga után jöttem ki a teremből, találkoztam egy magas, vékony, szőke sráccal. Megszólított: "Hé, te normálisnak nézel ki. Akarsz a szobatársam lenni?" Én meg azt gondoltam, hogy oké, te nem tudod, hogy én… De végül csak ennyit feleltem: "Persze." Szobatársak lettünk, és rövid idő alatt a legjobb barátok is. Rájöttem, hogy a srác hívő. Abban az időben volt egy eléggé fals képem arról, milyen is lehet egy keresztény: képmutató, lekezelő, elítélő. Legalább is ezt gondoltam róluk. De a szobatársam nagyon más volt, mint az én sztereotípiám.
Egy elég komoly problémával küzdött: diszlexiás volt. Megfigyeltem, hogy amikor tanult, és eljutott a frusztráció egy pontjáig - amikor én már a falat ütöttem volna és dolgokat vertem volna szét -, ő egyszerűen megállt, becsukta a szemét, mondott egy imát. Majd vett egy nagy levegőt, és folytatta a munkát. Ez lenyűgözött. Azt gondoltam: "Hogy lehet, hogy ez nem tör össze semmit? Valamit tuti szét fog verni!" De nem tette. Tényleg lenyűgözött, hogy lehet képes így reagálni.
Egyszer aztán meghívott, hogy menjek el vele a tavaszi szünetben Daytona Beach-re. Ahogy a parton feküdtünk, a barátom elkezdett beszélgetni a mellettünk heverő sráccal. Először csak úgy mindenféléről, olyan dolgokról, amelyek minden fiatalt érdekelnek. Azután úgy döntött, hogy belemegy egy sokkal mélyebb, súlyosabb témába. Én nem akartam erről hallani sem. Sok mindennel küzdöttem. Nehéz ilyen fiatalon elviselni a tudatot, hogy meghalsz. Gondolhatod, tényleg nem akartam erről dumálni egy idegennel a parton, úgyhogy inkább kivontam magam ebből a beszélgetésből. Ők meg tovább folytatták, és végül eljutottak arra a pontra, amikor a barátom megpróbálta elmagyarázni, hogy ő miben is hisz keresztényként. Mindig is volt egy képem arról, hogy mi a kereszténység. De valójában soha nem tudtam, hogy mit hisznek, vagy mit gondolnak. Így csak hallgattam, és figyeltem, miket mond…
Nem hiszem, hogy szóról szóra vissza tudom idézni, amiket mondott, de megpróbálom: "Hiszek Istenben, persze. Hiszem, hogy Isten azért teremtett minket, embereket, hogy kapcsolatban legyünk vele. De mi nem akarunk vele kapcsolatban lenni, eltaszítjuk magunktól. Ezt a lázadást - legyen az aktív lázadás ellene, vagy csak passzív közöny - a Biblia bűnnek nevezi. Nem szeretem a "bűn" szót, inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy ez az Istennel való kapcsolat elszakítása. A lázadásért büntetés jár, méghozzá a legszigorúbb: „a bűn zsoldja a halál”. Meghalunk fizikailag... És van egy úgynevezett lelki halál is, mégpedig az, hogy el vagyunk szakítva Istentől." Azt gondoltam: Hmm, ez elgondolkodtató!
Beleszóltam tehát: "De Isten szeret minket." Mire ő: "Igen, de Isten igazságos is. A szeretet igazságosság nélkül semmit sem ér." Hát ezt nem igazán értettem. Így folytatta: "Nos, képzeld el azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretsz, akiért azonnal odaadnád az életedet. Azután képzeld el, hogy ellököd őt magadtól, és hosszú ideig nem találkoztok. Aztán egy nap meglátod az utcán ötven méterrel arrébb ácsorogni, odarohansz hozzá és ölelésre tárod a karod, de ő megállít, és azt mondja: "Nem, te löktél el, emlékszel?". Most képzeld el, hogy ellököd magadtól Istent, a világegyetem legnagyobb szeretetét."
Ekkor ezt gondoltam: "Hű, ez tényleg nem hangzik jól." A barátom így folytatta: "Nos, szerencsére még nincs vége. Mivel Isten annyira szeret minket, és törődik velünk, úgy döntött, hogy kifizeti helyettünk a büntetést. Elküldte a Fiát, Jézust, hogy meghaljon helyettünk a kereszten. És mivel Jézus (mint testet öltött Isten) bűntelen életet élt, ő fizethette meg a büntetést mindenki másért. Ő fizetett meg értünk."
Így folytatta: "Aztán Jézus három nap múlva feltámadt a halálból. Ő legyőzte a fizikai és a lelki halált is, és örök életet kínál nekünk. Így tehát, ha a testünk meg is hal, az egész örökkévalóságot a világegyetem legnagyobb szeretetével tölthetjük."
Mire én: "Hűha." "De" - folytatta - "a bökkenő az, hogy bár felajánlotta ezt, és kifizette a büntetést, ha nem fogadod el az ajánlatát... nos, ez rajtad múlik." Még mindig nem teljesen értettem, de szerencsére a másik srác sem. Ezért a barátom mondott egy példát: "Oké, képzeld el, hogy vezetsz az úton. 90-nel mész, de a sebességkorlátozás 35. Valósággal repülsz, amikor egy rendőr megállít, és megbírságol. A feljelentés miatt másnap el kell menned a bíróságra. Ahogy belépsz a tárgyalóterembe és felnézel a pulpitusra, látod, hogy a bíró az apád. Ekkor ezt gondolod: "Wow, hisz ez a faterom!” Apád rád néz, és kérdőre von: "Steve, megszegted a törvényt?" Mire te ezt feleled: "Igen." Erre ő: "Rendben, 500 dollár bírság vagy két nap börtön. Lecsapja a kalapácsot, és ennyi.”
"Nos, mivel ő igazságos és jogszerű, ítéletet kellett hoznia. De aztán leszáll a bírói pulpitusról, leveszi a talárját, benyúl a farzsebébe, és átnyújt neked 500 dolcsit. Mivel szeret téged, megfizeti helyetted a büntetést. De neked el kell fogadnod ezt az ajándékot. Ott áll az 500 dolcsival, és ezt mondja: "Tessék, a tiéd". Hasonlóképpen van ez Istennel is: te döntesz. Elfogadod az ajándékát, vagy inkább azt mondod neki, „Köszi, nem kérem, inkább egy egész örökkévalóságot töltök el tőled elválasztva”. Ezt a döntést neked kell meghoznod."
A barátom azt mondta, hogy a fizetséget imában tudjuk elfogadni. Így szólt: "Egyszerűen csak fogadd el Isten ajánlatát. Ez az ő kegyelme. Semmit sem kell tenned ahhoz, hogy kiérdemeld. Ez egy ajándék, Istentől." Ez volt az első alkalom, amikor a kegyelemről hallottam. Meg is magyarázta: "Ez egy ajándék, amit hit által fogadsz el, imádságon keresztül." Majd a barátom felajánlotta, hogy imádkozik ezzel a sráccal. És miközben ő hangosan imádkozott, én is imádkoztam, de csak csendben, magamban.
Attól a másodperctől kezdve az életem teljesen megváltozott, új perspektívát kapott. Nem kellett többé minden este azzal a gondolattal lefeküdnöm, hogy vajon életben leszek-e még másnap. Nem féltem többé a haláltól, mert a földi lét nem feketeséggel, vagy sötétséggel ér véget. Ha majd egyszer meghalok, egy egész örökkévalóságot tölthetek a világegyetem legnagyobb szeretetével! Ez annyira felszabadító!
Végül a szüleim is elfogadták a fizetséget. Ők is elmondták a megtérők imáját, ahogy korábban én is tettem. Az ő életük is teljesen új perspektívát kapott. Elképesztő belegondolni, hogy hagyták, hogy elutazzak! Hogy elváljak tőlük, miközben tudták, hogy az orvosok szerint csak hat hónapom van hátra. El tudod képzelni, milyen nehéz lehetett a számukra, ahogy csak álltak ott, kezüket lógatva, és csak nézték, ahogy a fiuk a szemük láttára menetel a halál felé! Nem tehetnek semmit. De mégis van egy ok, ami miatt mindezt el tudják hordozni. Az egyetlen ok, amiért én is el tudom hordozni, az az, hogy mindannyiunk életében ott van Krisztus.
Tudod mit? Cseréljünk! Ha nálad lenne az AIDS ellenszere, biztos felajánlanád nekem. Én viszont azt tudom, hogyan lehet eljutni az örökkévalóságba, hogy mi Isten ajándéka. Én ezt adom neked. Ha olyasmin mész keresztül, amit egyedül nem tudsz megoldani, és szeretnéd, ha lenne valaki, aki melletted állna, és felkarolna, amikor az egész világ rugdos és hátba szúr, akkor arra kérlek, hogy imádkozz velem itt és most. Ez nem valami bűvös frázis vagy varázsige. És nem is egy nagy érzelmi kitörés vagy átélés. Ez az Istennel való kapcsolat kezdete. És minden új kapcsolat kiépítése időbe telik. Erőfeszítést igényel. De arra kérlek: ha tényleg úgy érzed, hogy szükséged van rá, ne hagyd ki ezt a lehetőséget. Ingyen van.
Szóval most mondani fogok egy imát. Nem kell becsuknod a szemed, lehajtanod a fejed, vagy összekulcsolnod a kezed, sem azt kiáltanod, hogy "Alleluja!" Az ima nem erről szól. Az ima a szíved hozzáállása. Hogy ezt mondod Istennek: "Istenem, tudom, megszegtem a törvényt. Eltaszítottalak magamtól. De most vissza szeretnék térni hozzád azáltal, hogy elfogadom a Te fizetségedet". Ha úgy érzed, hogy szükséged van Istenre, kérlek, folytasd velem az imát:"Uram, Jézus, belátom, hogy szükségem van Rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Kérlek, hogy gyere be az életembe, és tégy olyanná, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Ámen."
Ha most őszintén elmondtad ezt az imát, akkor a leghatalmasabb dolog kezdődött el az életedben,ami csak létezik - egy kapcsolat Istennel. És ez nem ér véget egyetlen imával. Az Istennel való kapcsolat egy hosszú folyamat. Azt jelenti, hogy minden nap bízol Istenben, és megpróbálod nem mindenáron azt cselekedni, amit te szeretnél, vagy ami jól esik. Inkább azt, amit Isten szeretne, hogy tegyél. Néhányan ezt kérdezték tőlem: "A kereszténység mint vallás nálad bevált, és ez nagyszerű. Más vallások miért ne működhetnének más embereknél?" Ez egy jó kérdés. Hiszem, hogy Isten egyetlen utat adott nekünk, hogy eljuthassunk hozzá, mégpedig Jézus kereszthalálán keresztül Még akkor is, ha más vallásokban is van sok igazságelem. A világvallások nagyrészt erkölcsi kódexek, előírások gyűjteményei: "imádkozz naponta hétszer és közelebb kerülsz Istenhez". De ha Isten felé próbálsz közeledni, mekkora utat kell bejárnod? Honnan tudhatod, hogy mikor érkeztél meg? Egyáltalán, a saját erődből eljuthatsz-e hozzá?
Azt gondolom, a kereszténység igazsága nem másban rejlik, mint Isten kegyelmében. Tudjuk, hogy soha nem érhetjük el Isten tökéletességét, szentségét, mégis bízhatunk az Ő megbocsátásában. A cél az, hogy az Ő útján járjunk. Akkor is, ha sokszor elbotlunk. Hibázunk, de továbbmegyünk, folytatjuk a munkát, bízva Isten kegyelmében.
Imádkozol. Olvasod a Bibliát. Kinyomozod, hogy mi Isten akarata a Te életedben. Egyszer majd eljutsz a békességre is. Lehet, hogy csak a Mennyországban, de ott örökre.
Ha Steve-hez hasonlóan valamilyen gyógyíthatatlan betegséggelküzdesz, vagy esetleg más súlyos problémáid vannak, és szívesen olvasnál még egy cikket azzal kapcsolatban, amit Steve megosztott, akkor hadd ajánljam figyelmedbe az „Isten személyes megismerése” című írásunkat: https://www.everystudent.hu/a/Istenmegismerese.html
| ► | Behívtam Jézust az életembe (Fontos információk következnek)… |
| ► | Gondolkodom rajta, hogy behívjam Jézust az életembe, de jobban szeretném érteni, hogy ez mit jelent… |
| ► | Kérdésem van… |
Steve Sawyer 1999. március 13-án hunyt el, hepatitis-C okozta májelégtelenségben. Az ő igaz története bátorítson titeket arra, hogy befogadjátok Jézust, ahogy Steve is tette. Steve utolsó kívánsága ez volt: „Bár csak még egy egyetemre eljuthatnék, hogy elmesélhessem valakinek a történetemet”. Miért? "Ha meg kellett kapnom ezeket gyilkos kórokat azért, hogy csupán egyetlen ember megértse, hogyan lehet kapcsolata Krisztussal, megérte. Az örökkévalóság fényében csak ez számít."
Örök életünk akkor lehet, ha befogadjuk Jézust. Nem a cselekedeteink által jutunk a Mennybe. Az örök élet ingyenes ajándék azoknak, akik hisznek Jézusban. A Biblia legalábbis ezt tanítja…
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. (János 3,16-17)
Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. (Ézsaiás 53,6)
Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. (János 5,24)
„Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (Pál első levele a korinthusiakhoz 15,54-55)
Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van. (János első levele 5,11-13)
Fotók Guy Gerrard és Tom Mills © Worldwide Challenge
