KERESÉS
Válaszok az élet nagy kérdéseire
KERESÉS
Laura Krauss Calenberg írása
Valóra vált az álmom: az európai divatot diktáló magazinok címlapjára kerültem. Alig akartam elhinni! Mindig arra vágytam, hogy benne legyek ezekben az újságokban, rengeteg pénzt keressek és körbeutazzam a világot. Habzsoltam az életet Párizsban, az új otthonomban, hírnév és gazdagság vett körül. Elvégre nem erről szól az élet?
Te mit gondolsz a szépségről? Mit változtatnál meg magadon, ha tehetnéd? Amikor 19 évesen elkezdődött a karrierem Christian Diorral, azt hittem, hogy az a szépség, amit mások gondolnak rólam. Ha az emberek elismerően nyilatkoztak rólam, és le akartak szerződtetni egy modellmunkára, akkor azt gondoltam, biztos szép vagyok. A logikám szerint, ha ilyen munkát végezhetek, és még sikeres is vagyok benne, akkor biztosan gyönyörű vagyok. Veszélyes volt így gondolkodni, mert ezzel mások kezébe adtam az önbecsülésemet, arra építve, hogy ők mit gondolnak rólam.
Még egy dolog, ami meghatározta a szépségemet, az az „azonosulás”. A világ legszebb nőivel dolgoztam együtt, akik a legnépszerűbb magazinokban szerepeltek. Mivel ők voltak a barátiam, a munkatársaim, ezért azt gondoltam, hogy biztosan én is ugyanilyen gyönyörű vagyok.
Egy másik mércével is biztosítottam magam arról, hogy szép vagyok: a férfiakkal, akik vonzódtak hozzám. Mivel sok jóképű, intelligens és sikeres férfi koslatott utánam, azt gondoltam, gyönyörű vagyok. Népszerű voltam, sok barátom is volt. Ahogy egyre sikeresebb lettem, és az emberek felismertek, nem volt nehéz mindenféle partira meghívatni magam: oda mehettem, ahová akartam. Ezért, mivel ennyi barátom volt és ilyen helyekre eljuthattam, újra csak azt gondoltam, hogy biztosan gyönyörű vagyok.
Ezek miatt egocentrikus és énközpontú ember lettem, aki teljesen saját maga körül forgott. Az időm nagy részében saját magamnak éltem és magammal foglalkoztam. A három kedvenc szavam az „én”, a „nekem” és az „engem” voltak. Az egész életemet a külső megjelenésem (a súlyom, a hajam, a ruháim és általában a vonzerőm) határozta meg.
Egyszer Japánban voltam egy kéthónapos modellmunkára. Egy tucat ember feladata volt, hogy engem kiszolgáljon, még a cipőmet is megkötötték. Amikor felöltöztem, mindig volt valaki, aki a ruhámat és kabátomat tartotta: három embert is felbéreltek rá, hogy ezt az egyszemélyes munkát végezze. Mindez csak táplálta a beképzeltségem és önteltségem.
Munkamániássá váltam. Heti hét napot dolgoztam, mert tudtam, hogy semmire sincs garancia – akár másnap elveszíthetem az állásom. A szépségem bármikor elhagyhat, így minden munkát elvállaltam. Nap közben Németországban dolgoztam, aztán Párizsba repülve este ott is dolgoztam, aztán reggel vissza Németországba. Féltem, hogy mindent elveszíthetek, így mindent feláldozva ragaszkodtam hozzá. Ezért minden egyes munkaajánlatra igent mondtam, ha tudtam.
Az eredmény a kimerülés és végül egy betegség lett. Egyik nap fotózás közben elájultam és megsérült a térdem. A karrierem során először ágyban kellett maradnom. Az volt ebben a legfélelmetesebb dolog, hogy nem tudtam dolgozni. Ugyan csak két hétig tartott, mégis azt jelentette, hogy az összes pret-a-porter divatbemutatót ki kell hagynom, amikre épp akkor készültem fel. Tizennégy ilyen alkalmat kellett lemondanom. Teljesen összeomlottam.
Egy nap azonban, amikor munkaképtelenül, ágyhoz kötve feküdtem, elgondolkodtam az életemen. Elkezdtem megkérdőjelezni az értékrendszeremet, a szépségről alkotott képemet, és azt, hogy valójában milyen emberré váltam legbelül.
Rájöttem, hogy a nézeteim a szépségről nem voltak helytállóak. Például, tudtam, hogy a külsőm előbb-utóbb változni fog. A címlapfotóim és a divatlapokból kivágott képeim nagyon hamar elavulttá válnak. Nagyon keményen dolgoztam, hogy azok a képek bekerüljenek az újságokba, az ügynökségem meg fél éven belül ki akarta venni őket a portfóliómból, mert mind kiment a divatból! Folyamatosan küzdenem kellett, hogy tartsam a lépést.
Arra is rájöttem, hogy szuper volt fiatalon egy halom pénzt keresni, de a vagyonom kezelésével járó felelősséget túl nagy falatnak éreztem. Azt is megkérdeztem magamtól, hogy akik vonzódnak hozzám, vajon igazából mit szeretnek bennem? Ha máshogy néznék ki, mással foglalkoznék vagy kevesebb pénzem lenne, a pasim vajon akkor is szeretne pusztán azért, aki vagyok?
Ezek a kérdések és kételyek már akkor megfogalmazódtak bennem, amikor még a karrierem csúcsán álltam. Rájöttem, hogy milyen felszínes ez az egész, és belül óriási ürességet éreztem. Miután mindenem meglett, amiről azt gondoltam, hogy akarom, be kellett látnom, hogy valami még mindig hiányzik. Az összes siker és a figyelem, amit kaptam, nem volt képes csillapítani azt az ürességet, amit mélyen belül éreztem.
Mi történik? Hol vannak a prioritásaim? Miért vagy kiért élek?
Nem történt más, mint hogy egyszerűen bizonytalan dolgokra építettem az életemet. Arra, amit a kultúra diktált, arra, hogy kivel jártam vagy hogy mennyit kerestem, illetve mennyire voltam népszerű. Rádöbbentem, hogy „homokra építem a házamat”.
Eszembe jutott egy régi emlék abból az időből, amikor felnőttem Indiana államban. Egy osztálytársam elhívott a gyülekezetükbe egy koncertre. Elég nagy gyülekezet volt, és a velem egyidősek fele fiú volt, úgyhogy gondoltam jó móka lesz.
Úgy hittem, hogy nincs szükség Istenre az életemben. Miért? A szüleim éppen válás közepén voltak. A hitük nem sokat segített.
De amíg a koncerten voltunk, a zene mellett elhangzott pár szó, ami megérintett. A koncert végén a zenészek azt mondták, hogy van egy jó hírük, amit el akarnak mondani. Azt hittem, az első CD-jüket akarják bejelenteni vagy valami ilyesmi. De végül kiderült, hogy a jó hír, amiről beszéltek, nem volt más, mint hogy „Isten szeret”.
Beszéltek az Istennel való kapcsolat lehetőségéről is Jézus Krisztuson keresztül. Elmondták, hogy Isten feltétel nélkül szeret, és ezért elküldte az egyetlen Fiát, hogy meghaljon a kereszten a bűneinkért. Nahát, gondoltam, feltétel nélküli szeretet! Nem volt kérdés számomra, hogy tettem rossz dolgokat életemben, és hogy nem tudok olyan lenni, amilyennek Isten akar, hogy legyek. A zenészek elmondták, hogy nem kell megdolgoznom Isten jóindulatáért. Egyszerűen elfogadhatom Isten ingyenes ajándékaként a megbocsátást Jézus Krisztuson keresztül.
Aznap este elmondtam egy rövid imádságot, amiben arra kértem Jézust, hogy bocsásson meg és változtasson meg. Azt mondtam, hogy érte fogok élni és az egész életemmel őt szeretném szolgálni. Behívtam az életembe, hogy egy kapcsolatot kezdjek vele.
Szóval, ott ültem évekkel később Párizsban, visszaemlékezve erre a különleges alkalomra, és azon töprengtem, hogy jutottam el arra a pontra, hogy az életem elveszítette a valódi értelmét. Ráébredtem, hogy elhanyagoltam az Istennel való kapcsolatomat, és a saját utamat jártam. Nem csoda, hogy olyan üresnek éreztem magam! Ezért arra kértem Istent, hogy bocsássa meg nekem, hogy önmagamért és mások elfogadásáért éltem. Azt mondtam neki: „Kérlek változtass meg, és mutasd meg, hogy mit jelent az igazi szépség.”
Az első dolog, amit Isten megmutatott, az volt, hogy milyen veszélyes a hiúság. Régóta küzdöttem már ezzel. Amerikában évente 20 milliárd dollárt költenek kozmetikumokra; 300 milliót plasztikai sebészetre és 33 milliárdot fogyókúrás termékekre. Ez megmutatja, hogy mennyi időt és pénzt ölünk a külső megjelenésünkbe. A hiúság nem szép.
Ehhez kapcsolódott az a szokásom, hogy más nőkkel hasonlítom össze magam. A féltékenység is egy olyan probléma volt, amin dolgoznom kellett. Bíznom kellett abban, hogy ki és mi vagyok, hogy Isten milyennek teremtett, és abban a tudatban, hogy ő szeret, bárhogy is viselkedem vagy nézek ki.
A bizonytalanság sem szép. Megnehezíti a barátságok kötését. Ráadásul így túl nagy elvárásokat helyezel másokra, hogy folyton dicsérjenek, hogy jól érezd magad.
Mi a szépség? Nem a külső megjelenés. Az, ami belül van, a szívedben. Az alázat gyönyörű, még ha nem is népszerű az én szakmámban. A biztos alapon álló önbecsülés is gyönyörű. Isten személyes megismerése pedig megszépít, mert az a tudat, hogy ő szeret és elfogad, önbecsülést és alázatot hoz az életedbe. Ez képessé tesz arra, hogy elfogadd magad. A hibáiddal együtt.
Jézus megbocsátása nélkül a bűneink csúffá tesznek minket belülről. Nélküle nincs békességünk. Semmilyen felszínes „megoldás” nem képes ezt helyrehozni. Isten látja ezt, és a külvilág is észre szokta venni. Csak Jézus tehet minket gyönyörűvé Isten szemében. Az igazi belső szépség azzal kezdődik, hogy belül Isten válik az életünk középpontjává, és fokozatosan a felszínre tör.
Elmondhatom nektek, hogy Jézus Krisztus megváltoztatta az életemet. Sosem bántam meg a döntést, hogy követem. Miért ne hívnád be Jézust az életedbe? Ő azt mondja: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jelenések 3,20)
Krisztust akár most is elfogadhatod hittel imádkozva. Isten látja a szívedet, és nem a szavaid számítanak neki, hanem a szándék, ami benned van. Itt egy imádság – hasonló ahhoz, amit én imádkoztam – ami talán kifejezi a szíved vágyát:
Úr Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál a bűneimért a kereszten. Megnyitom az életem ajtaját, és befogadlak téged, mint Megváltómat és Uramat. Köszönöm, hogy megbocsátottad a bűneimet és örök életet adtál. Kérlek, vedd át az életem irányítását, és tégy olyanná, amilyen te szeretnéd, hogy legyek.
Ha ez az imádság kifejezi, amit akarsz, akkor imádkozd el most és Krisztus belép az életedbe, ahogy megígérte!
| ► | Behívtam Jézust az életembe (Fontos információk következnek)… |
| ► | Gondolkodom rajta, hogy behívjam Jézust az életembe, de jobban szeretném érteni, hogy ez mit jelent… |
| ► | Kérdésem van… |
2001 © Laura Krauss Calenberg. Laura Calenberg egy new yorki divatmodell. 22 országban járt a pályafutása alatt és számos divatlap pl. a Marie Claire, a Cosmopolitan és a Brio címlapján szerepelt. Hirdetésekben is modellkedett többek között a Saks, a Nieman Marcus és a Hanes megbízásából. Férje, Jeff Calenberg is hivatásos modell, két gyönyörű gyermekük van.
Fotók: 1,3 - Michael Goldman; 2 - David Sacks
